Díszpolgárok

Sobor Antal író

(Székesfehérvár, 1933. január 16. – 2010. április 15.)

József Attila-díjas (2003) író, festőművész, pedagógus, újságíró.
1952–1956 között az Eötvös Loránd Tudományegyetem Bölcsészettudományi Karának magyar szakos hallgatója volt. 1956–1957 között Enyingen általános iskolai tanár volt.
1957–1958 között szülővárosában dolgozott nevelőtanárként.
1958–1959 között a pákozdi általános iskola igazgatóhelyettese volt.
1959–1993 között Székesfehérváron általános és középiskolai oktatóként dolgozott.
1993-ban nyugdíjba vonult. 1993–2003 között az Árgus című folyóirat munkatársa volt.
2004-től a Vár című folyóirat munkatársa volt.
1957-ben házasságot kötött Baricza Mártával. Egy lányuk született: Márta (1960).

Sobor Antal a nyolcvanas években egy falunapon hallott először a csákberényi mártír papok történetéről. Perelj Uram! című, 1849 júliusában játszódó történelmi regénye a szabadságharc végén, 1849 júliusában játszódik, Mansbart Antal római katolikus plébános és Szikszai János református lelkész elhurcolását és mártírhalált mutatja be. A mű hozzájárult ahhoz, hogy Csákberény két lelkészének története országosan ismertté vált. A regényből készült színdarabot a székesfehérvári Vörösmarty Színház mutatta be. Ugyancsak Szikora János rendezésében 70 perces történelmi film készült, mely országosan is ismertté teszi Csákberény nevét és mártír papjainak történetét.

Manszbarth Antal római katolikus plébános és Szikszai János református lelkész

 

Manszbarth (előfordul még: Mansbart, Mansbarth) Antal (Tóváros, 1821. december 20. – Nagyigmánd, 1849. július 12.) római katolikus plébános.

Tatán született. Gyermekként rendszeresen eljárt a közeli kapucinus templomba szentmisére. Tizennégy éves korában a szülei beíratták a hat osztályos tatai piarista gimnáziumba. 1839-ben tizenhét évesen fejezte be gimnáziumi tanulmányait. A papi pályát választotta. Győrben, a szemináriumban tanult tovább. 1847-től Csákberénybe, a katolikus és református lakosú faluba került fiatalon plébánosnak.

Szikszai János (Fokszabadi, 1803. október 13. – Nagyigmánd, 1849. július 12.) református lelkész. Egyes források a vezetéknevét Szikszay-ként említik bár ő nevét az anyakönyvbe "i"-vel írta,  illetve a születését 1799-re teszik.

Id. Szikszay János református lelkész és esperes és Balogh Eszter negyedik gyermekeként született. 11-en voltak testvérek, de többen gyermekkorukban meghaltak. Követve a családi tradíciót ő is református lelkész lett.Először Fokszabadiban 1835-ig, majd 1838-ig Kiskovácsiban, végül haláláig Csákberényben volt lelkész. 1836. május 8-án elvette Sörös Máriát. Három gyermekük született.

Kivégzésük története:

A mindössze huszonhét esztendős Manszbarth Antal római katolikus plébános és a negyvenhat éves Szikszai János református lelkész Csákberényben végezték hivatásukat, ami a község szellemiségét alapvetően meghatározta.  Itt élték meg az 1848-49-es forradalom és szabadságharc mindennapjait. A győztes tavaszi hadjáratot, Buda visszafoglalását és a debreceni országgyűlés április 14-i ház trónfosztását. A falu két egyházi elöljárója a templomban kihirdette a függetlenségi nyilatkozatot.

Amikor 1849 júliusában a császári alakulatok elfoglalták a móri járást, Csákberényt tartották a legrosszabb szellemű településnek, a két lelkészt pedig különösképpen megbízhatatlannak. Július 11-én hajnalban letartóztatták őket és Mórra, majd másnap hajnalban Nagyigmándra kísérték a két foglyot.

1849. július 12-én hurcolták be a nagyigmándi "főhadiszállás"udvarába Csákberény község két lelkipásztorát. A két egyházfi megrökönyödve állott a rohamléptekben felállított rögtönítéleti bíróság három tagja előtt. A tárgyalás alig tíz mondat hosszáig tartott. Az ítélet: kötél általi halál - bűnösnek találtattak felségsértés bűntettében, mivel mindketten lelkészi minőségükben templomi nyilvánosság előtt hirdették ki a lázadó kormányzat debreceni detronizáló nyilatkozatát. A kötél általi halálos ítéletet Haynau puskapor és golyó általi azonnal végrehajtandó ítéletre módosította.

A kivégzett plébános megrendítő tanúságot tett hitéről, amikor végrendeletébe – többek között – az alábbiakat jegyezte fel: „…ártatlanul halok meg – ellenségeimnek szívből megbocsátok és hiszem, az Isten irgalmas lészen szegény lelkemnek. Édes szülőim! Testvérjeim! Rokonim! Bocsás[s]anak és imádkozzanak érettem!”

A két papot Hub István fővadász, Buder Endre csákberényi jegyző és Axmann József kántortanító jelentette föl, akik 1849-ben rövid ideig császári érzelmeik miatt börtönben ültek. Haynau a nagyigmándi főhadiszálláson még július 12-én délelőtt jóváhagyta a két halálos ítéletet. Így került sor  „elrettentő példa gyanánt” a  két lelkész golyó általi kivégzésére. A lövések pontban fél tizenkettőkor dördültek el.
A sortűz nem tévesztett, a két lelkész halottan dőlt a vérben ázó igmándi földre. Lélekben összeölelkezve, egymás testvéreiként mentek el, akik csak azt tették, amit szívük és eszük diktált. 
A két élettelen testet közszemlére téve, a parókia kertjébe vitte két falubeli cigányember, akik feladatul kapták, hogy este visszatérve, a temetőben földeljék el azokat. Igmándon azon az éjjelen bizonyosan csodadolog történt: "... Az éjszaka sűrű homályában valakik titokban a sírokat beborították tűzpiros rózsával..." Csákberénybe még azon a bizonyos délutánon ért egy igmándi hírvivő, aki a vitte a szörnyű hírt. A harangozási tilalom ellenére megszólaltak a kis hegyi falu harangjai, az emberek ünnepi viseletbe öltözve mentek a megárvult templomaikba atyáik lelkéért imádkozni. Koporsó és szertartás nélkül, jelöletlen sírba tették őket.

1849. július 12-én, egy rövid napra összekapcsolódott két dunántúli falu történelme, és azóta elválaszthatatlanul összetartozik.

Pánczél Józsefné Boris néni

Pánczél Józsefné szül. Rácz Borbála (1931. április 20. - 2019. február 25.)

Tanulmányait Csákberényben kezdte, majd Pesten Polgári iskolában folytatta. Ott lehetősége adódott betekinteni a néptánc, a versmondás és a színdarabok rejtelmeibe.

A háború utáni években aktívan bekapcsolódott Csákberény életébe. Próbált egy kis örömöt csempészni, derűt varázsolni az emberek arcára azzal, hogy a fiatalokat megismertette a néptánccal, színdarabokkal és a versekkel. Csákberényben nem történhetett olyan esemény, amelybe ne kapcsolódott volna be. Részt vett a szülői munkaközösség munkájában, a Művelődési ház épülésében. Amikor valamilyen előadás vagy kiállítás volt a faluban pénztárosi, tárlatvezetői feladatokat látott el.

Fontos volt, hogy Izmindiné Erzsi munkáját is rendszeresen segítse. Közösen létrehoztak egy néptánccsoportot, hogy a fiatalokat is egy közösségé tudják összekovácsolni. A fellépésekhez a ruhákat is ő varrta. A fellépő ruhákra pénzük nem volt, kinőtt és bálákból válogatott ruhákból alkotta ezeket. Saját táncos műsorukkal rendszeresen felléptek a Berényi nevű települések találkozóján, ahol mindig nagy sikert arattak. A táncok tanulásában segítség is akadt, melyért köszönet Takácsné Líviának és Szabó Dórának.

Izmindiné Erzsi ötlete volt, hogy legyen Csákberénynek tájháza.  Ehhez nagy örömmel gyűjtöttek berendezési tárgyakat. Csákberénynek szerves részévé vált nemcsak a Tájház, a tűzoltószertár is, templomok emlékművek is, melyeket büszkén mutatott be a faluba érkező látogatóknak.

Szeret régi történeteket, meséket mondani, ezért gyakori vendége az óvodának és a Retye-Rutya tábornak is.

 

Udvari Imréné Juci néni

Udvari Imréné, szül. Berki Julianna (1917. április 23.) két évtizeden át segítette világra a faluban és a két szomszédos településen az apróságokat, mint képzett szülésznő.

Tanulmányait a Budapesti Szülésznőképző Intézetben végezte. Pályáját 1945-ben kezdte szülőfalujában. A megszerzett oklevél nemcsak vágyai elérését jelentette, hanem családja (3 gyermeke és szülei) családfenntartójává válását is.

Munkájában a háború utáni időszak volt talán a legnehezebb. Az akkori körülmények között a családok nincstelenségében igyekezett megtalálni a legjobb megoldást, amivel az eredményes, komplikációmentes szüléseket levezethette

Az ’50-es évek elején két községgel bővült körzete, Magyaralmás és Csókakő ellátását is rá bízták. Ebben az időben nehézséget okozott a közlekedés is. Szülések esetén lovas kocsival, a napi újszülött ellátását kerékpárral közlekedve oldotta meg.

1963-ban rendelet jelent meg az otthon szülések vezetésének megszűnéséről, melyet nehezen élt meg, de a továbbiakban jobb munkakörülmények között dolgozhatott és állandó orvosi ellátás mellett a feltételek is kedvezőbbek voltak. A rendelet után Körzeti Ápolónői átképzésben részesült, mely után munkaköre megváltozott: orvos melletti ápolónő lett.

Nyugdíjba vonulása (1975 szeptember) után sem tudott nélkül élni. Gyermekeivel, 8 unokájával ezután még több időt tölthetett. A faluban élő emberek számára pedig biztonságot nyújtó személy maradt, akihez bármikor lehetett segítségért fordulni.

Édesanyja példáját követve mindkét lánya az egészségügyi pályát választotta hivatásának. A legszebb időszakának egyike, hogy védőnő lánya 16 évig volt munkatársa is.

Munkásságával, a közösségi életben való aktív részvételével, vöröskeresztes tevékenységeivel (véradások megszervezésével és lebonyolításával, az elsősegély tanfolyamok megszervezésével), áldozatos munkájával méltán érdemelte ki kitüntetését 1990-ben az elsők között.

Prof. Merán Fülöp

Meran Fülöp, a számos nemzetközi kitüntetéssel elismert vadászíró 1926. dec. 12-én született a vértesi Csákberényben, a Meran grófi család negyedik gyermekeként.
A Habsburg-ház leszármazottja, ükapja a Mariazell közelében fekvő brandhofi birtokán élő Habsburg–Lotaringiai János főherceg (1782–1859), II. Lipót császár fia, I. Ferenc császár öccse, a grazi Joanneum, ill. Műszaki Egyetem alapítója volt. Az első Meran gróf Lamberg lánnyal kötött házasságot; Lamberg Ferenc, a 19. század nagy hírű vadászfestője is a családhoz tartozott. A XIX. század végétől a különös házasságból származó Meran család tagjainak története egybekapcsolódott Csákberény históriájával. A Meran–Lamberg-uradalom nemzedékeken át híres volt az erdő- és vadgazdálkodás, illetve a vadászati kultúra magas színvonaláról, ami életre szólóan meghatározó élményt jelentett az ifjú vadász és leendő író számára.

A II. világháború végén a család menekülni kényszerült a megszálló szovjet csapatok elől, majd 1948-ban, a kiépülő rezsim általi üldöztetése miatt, Meran Fülöp a bátyjával, Ferenccel a végleges távozás mellett döntött. A nehéz szívvel hátrahagyott szülőföld után Grazban telepedett le, ahol az eggenbergi vadászkastélyban létrehozta, majd negyven éven át vezette a munkássága révén európai hírűvé vált vadászati múzeumot. 1974-től sorra jelentek meg vadászati témájú könyvei, melyek komoly sikert arattak a német nyelvterületen, de magyarul csak a rendszerváltást követően jelenhettek meg. 

Meran Fülöp nemcsak szenvedélyes vadász, a természet és a vértesi táj olthatatlan szerelmese, hanem egyben a XX. század történelmének éles szemű és hiteles krónikása, így írásai a vadászok mellett a szélesebb közönség érdeklődésére is számot tarthatnak. Könyveiért – számos osztrák és európai díj, kitüntetés mellett – megkapta a CIC legmagasabb kitüntetését, a Pro Merito díj arany fokozatát. Jelenleg is aktív vadász, termékeny író. Könyveinek kiemelkedő érdeme és erénye az a szép, választékos, napjainkban követésre méltó magyar nyelv, amelyet nemzeti hovatartozásának bizonyítékaként több mint hat évtizednyi külhoni tartózkodása ellenére is megőrzött és használ.

Právetz Antal

Právetz Antal, az erdész-vadász dinasztia harmadik generációs tagja 1946. jú­nius 26-án született Söréden - mivel csákberényi otthonuk a háborúban akna- és ágyútűzben romba dőlt –, de még születése évének őszén visszaköltöztek az akkori Szent István utcába.

Az általános iskola befejezése és az egyéves előgyakornoki idő letelte után 1961-1965 között végezte el a soproni erdészeti technikumot, jeles eredménnyel. Ezután 1966-1971 között a Soproni Erdészeti és Faipari Egyetem erdőmérnöki karát végezte, szintén jeles eredménnyel. Diplomatervében igen összetett és újszerű feladatot oldott meg: a Tatai Állami Gazdaság vadászterülete alaptérképének, talajtérképének, vadgazdálkodási adottságainak értékelését. 1971-ben került erdőmérnökként a Csákvári Erdészethez, ahol egy évig gépesítési, két évig erdőművelési műszaki vezető volt, majd 1974-től napjainkig ő az erdészeti igazgató.

Ifjú korától fogva elődei nyomdokain járva kívánta szolgálni a magyar erdőket a Vértes déli oldalán és itt is kívánt megöregedni, ahol már nagyapja, édesapja is munkálkodott, hiszen minden szállal ide kötődik, s örül, hogy folytathatja az elődei által megkezdett munkát. Ha utánaszámolunk id. Právetz Antalnak 50 éves, ifj. Právetz Antalnak 43 éves, az erdőmérnök legifjabb Právetz Antalnak eddig 47 éves erdészeti szolgálata van napjainkig. Ez összesen 140 év, ennyit szolgáltak tehát összesen a Vértesben.

Csákberényi gyökereire mindig is büszke volt. Szakmai munkásságának kiemelkedő eredményeként tekint a település melletti Meszes-völgyi és a Juhdöglői erdőrezervátumok létrehozására, utóbbi kiemelkedő jelentőségű az ott található mintegy 240 esztendős állomány megmentésével. Az elmúlt évek lehetőséget nyújtottak azon régi elképzelésének megvalósítására is, hogy méltó bemutatóhely létesülhessen a déli Vértes nagy történelmi hagyományokkal, illetve gazdag kulturális és szakmai örökséggel bíró vadász és erdész hivatásainak a szélesebb közönség számára történő megismertetésére, mely a Gróf Merán Fülöp Vadászati és Erdészeti Múzeum formájában öltött testet 2014-ben. A vadászmesterséget igen magas színvonalon művelő , annak gazdag kulturális és etikai vonatkozásait meghonosító és generációkon át ápoló Merán család szellemi örökségének hiteles és egyúttal kiváló tollú krónikása Ifj. Merán Fülöp. A hazai közönség számára a rendszerváltást követően magyar nyelven, de alacsony példányszámban megjelent 7 kötet tette ismertté. Ezen kötetek kimondottan vértesi és csákberényi vonatkozású fejezeteiből összeállított és megjelentetett mű létrehozásában szintén meghatározó szerepet vállalt.                                                                               

Právetz Antal hamarosan betölti a 71. életévét, de alkotói szándéka töretlen, hiszen többek között nagyon szívén viseli a múzeum és a tanösvény további fejlesztését, illetve eltökélt célja egy kilátó megvalósítása is. Napjainkban is szívesen vadászik az őt gyerekkora óta felejthetetlen élményekkel és emlékekkel gazdagító csákberényi vadászterületen.

Gereblyés László

Gereblyés László (Csákberény, 1904. márc. 30. - Balatonfüred, 1968. okt. 18.)

Eredeti neve Grünfeld László. Kétszeres József Attila díjas költő, műfordító. Az egyik legjelentősebb magyar munkásköltő, versei többnyire optimisták, agitatív (politikailag meggyőző) jellegűek. Gobé László és Orondi András álnéven is alkotott.

1904. március 3-án látta meg a napvilágot szülei harmadik gyermekeként a vértes aljai kis faluban, Csákberényben. Középiskolai tanulmányait Székesfehérvár legrégibb világi középiskolájában, a Hunyadi Mátyás Közgazdasági Szakközépiskola elődjében, a felsőkereskedelmi iskolában végezte. Itt érettségizett 1922-ben.

Banktisztviselőként kezdi munkásságát Budapesten. Az illegális KMP tagja. Forradalmi hangvételű írásai miatt 1932-ben állásából elbocsátották, majd bebörtönözték. 1938-ban Párizsba emigrált, ahol francia kommunista és szocialista lapok tudósítója lett. A háború kitörésekor belépett a francia hadseregbe, a Petőfi században harcolt, majd1943-ban német hadifogságba esett.

1945 nyarán tért haza Magyarországra. A felszabadulás után a Szabadság c. lap munkatársa, később a Nagyvilág szerkesztője. 1959-1962 között a párizsi Magyar Intézet igazgatója. Itthoni közéleti és irodalmi funkciói, valamint műfordítói gyakorlata továbbra is erős szálakkal kapcsolták Franciaországhoz. A Párizs-élmény évtizedek múltán is újjáéledt költészetében. 1946-tól rendkívül termékenyen, szinte kétévenként publikálta verseskönyveit.

Kitűnő műfordító volt, elsősorban a francia irodalom terén volt otthonos. Verseken kívül riportokat írt, amelyek a munkásszociográfia első darabjai közé tartoznak. Versei megjelentek a Népszavában. Az életnek, az élet szépségeinek ez a dacos, mindennél erősebb szeretete táplálta költészetét: politikai verseinek éppúgy rugója, mint tájverseinek, életképeinek, szerelmi lírájának.

Íme egy verse a sok közül, ami talán szülőfalujához, Csákberényhez, az ottani vidékhez,  az orondi szőlőhegyhez köthető:
 

Dunántúli Dombosvidék

Késő!
Nem barangoltam benned eleget
Nem nézdegéltem bárányfelhős egedet
Pincéidben csak olykor poharaztam
Mint ki betévedt s akkor se jó pillanatban…

Végh Vince

1932. szeptember 22-én született Csákberényben. Az általános iskolai tanulmányait a faluban végezte. Megnősült, született 3 gyermeke. 1957-ben a vájár tanfolyam elvégzése után vájárként dolgozott Balinkán. 1968-ban a Sárvári Erdőgazdasági Szakmunkásképző Intézetben erdőgazdasági képzést szerzett. Ezután a csákvári erdészetnél dolgozott.

A csákberényi labdarúgó csapat tagja volt, ahol több mint 40 éves koráig futballozott szívvel-lélekkel. Mindvégig hű maradt szülőfaluja csapatához.
Miután abbahagyta az aktív labdarúgást, a csapat edzője lett, amit egészen a haláláig űzött lelkiismeretesen. Két fiát is a foci szeretetére nevelte, őket is trenírozta a helyi csapat focistáival együtt.
Minden szabadidejét a sportnak szentelte. A labdarúgáson kívül más sporttevékenységeket is szívesen űzött.

1992-ben halt meg.

2000-ben tüntették ki a Csákberény Díszpolgára címmel a közösségben végzett, az emberek javát szolgáló áldozatos tevékenységéért, és a csákberényi sportéletben végzett kiemelkedő munkásságáért.

Benkő József (1940-2019)

1940 január 1-jén született Székesfehérváron. Gyermekkorának nagy részét Magyaralmáson töltötte. Szobafestő-mázoló szakmát szerzett. 17 éves korában került a balinkai szénbányába. Dolgozott a föld mélyén is, de javarészt a bányánál szükséges festő munkákat látta el. Nem sokkal azután, hogy odakerült, egy rendész ajánlotta fel neki, hogy álljon be vállalati tűzoltónak. Néhány hónap múlva már ő is részt vett az üzemanyag raktár oltásában. Itt tanulta meg, majd később különböző képzéseken is a tűzoltás csínja-bínját.

Csákberénybe akkor került, amikor feleségül vette Tollas Annát. Több éven át fotózott, és lelkesen vett részt a közösségi munkákban. Egy időben képviselőtestületi tag is volt.

A csákberényi Önkéntes Tűzoltó Egyesületnél 22 évet töltött. Ő szervezett először állandó csapat tagokat helyi fiatalokból, felnőttekből. Nem csak a faluban oltottak tüzet, hanem rendszeresen jártak körzeti versenyekre is. Volt, hogy 60-an mentek egy ilyen versenyre. Azt a vándorserleget, amelyet 5 évente lehetett elnyerni, a csákberényi önkéntes tűzoltók háromszor is el tudták hozni, így - a szabályok szerint - örökre náluk maradhatott. Sokan mondták abban az időben, hogy felesleges elmenni más településekről versenyezni, mert úgyis Csákberény győz, olyan magas színvonalon dolgoztak. Versenyek előtt a csákvári hegyen gyakorlatozott mindig a csapat, az innen kikerülő fiatalok közül sokan lettek hivatásos tűzoltók. A csákberényi ÖTE együttműködési szerződést kötött és jó kapcsolatot ápolt a székesfehérvári tűzoltósággal. Ha tűz ütött ki valahol, mindig a helyiek mentek ki először. A gyors beavatkozásnak több ház is köszönheti a megmaradását. Gyakran mentek nagy esők után vizet szivattyúzni kutakból és pincékből is.

Az Egyesület Benkő József elnöksége alatt sokat pályázott, egyebek mellett tűzoltó eszközökre, tűzvédelmi ruhákra. Szereztek német adományként gyorsbeavatkozó szerkocsit és felújították a tűzoltó szertárat is, amelyben ma több mint 100,  versenyeken vagy kitüntetésként kapott  serleg mutatja a csákberényi önkéntes tűzoltók közös sikerét.

Izmindi Ferencné

(sz.: Kovács Erzsébet;  Csákberény,1950. szeptember 26. - Csákberény, 2000. 08. 02.)

Erzsi néni 1972-ben lett az akkori Gereblyés László Művelődési Ház vezetője. Meglátta, mennyi lehetőség rejlik e dunántúli csöppnyi kis faluban, s lelkesen hozzáfogott Csákberény pallérozásához.

Minden igyekezetével azon volt, hogy fellendítse az életet a kultúrházban és színt vigyen szülőfalujába. Vezette a könyvtárat, színházi előadásokat szervezett. Szívügye volt a fiatalok összetartása. Ennek érdekében színjátszó- és tánccsoportot alakított. Idejében rendszeressé váltak a bálok. Különösen népszerű volt a farsangi Dorottya bál, mely szintén hozzájárult az ifjabb nemzedék összekovácsolódásához.

1992-ben vezetésével kezdődött meg a hagyományos gazdálkodási kultúrát jellemző tárgyi emlékek gyűjtése és megőrzése. Ennek eredményeként létrehoztak egy tájszobát szintén a művelődési házban, melyet tradicionálisan szoba és konyha terekre osztottak. A régi kort idéző, a hagyományok hű őrzésével felszerelt helyiségekben megtalálható volt a rakott sparhelt, faragott szekrény és letűnt használatos tárgyak. Részleteiben és összességében is határtalan gonddal berendezett és tisztántartott lakás valóságos múzeum képét mutatta.

1995-ben a Merán-szobor leleplezésével egy időben nyitották meg a kultúrház épületének egyik kis termében a Merán-emlékszobát a látogatók előtt. Erzsi néni keze munkáját tükrözi falu egykori grófjának, Merán Fülöpnek a tiszteletére megalkotott kiállítás berendezése. Gondosan elhelyezte a néhai kastélyból kimentett és visszakerült tárgyakat, dokumentumokat, festményeket, fényképeket.

1996-ban az első ízben megrendezett falunap szervezésében és lebonyolításában is nagy szerepet vállalt, mellyel összefogásra, összetartozásra, együtt gondolkodásra ösztönözte a falu apraját-nagyját.

Munkáját egy csákberényi történetekkel átszőtt, a falu értékeiről, krónikájáról szóló kötete koronázza. Az Elzengem híred, Csákberény című honismereti olvasókönyvét a helyi önkormányzat adta ki 1998-ban.

Betegségéig, haláláig hittel és kitartással fáradozott a község kulturális javainak gazdagításáért, a közösségi szellem felpezsdítéséért. Példaértékű munkájával méltán érdemelte ki ezt a kitüntető címet. 

Szabó Gyula református lelkész

1914. szeptember 27. Bodajk – 1999. január 17. Székesfehérvár

Szabó Gyula 1943 és 1986 között, 43 éven keresztül volt a református egyházközség lelki gondozója. Az esperesi levél szerint közfelkiáltással, egyhangúlag választották meg a biharszentjánosi segédlelkész urat. 1943 márciusában lovas bandérium várta Szabó Gyula lelkészt a falu határában.
Édesanyja korán meghalt: 1918 májusában maradt árva 2 testvérével együtt.
Bodajkról a család a Szigetvár melletti Csertőre költözött. Az elemi iskolát a Kaposvár melletti Büssün végzi el és innen kerül a Somogy megyei Csurgóra a gimnáziumba bátyjával együtt.
A jövendő lelkész ezután az aszódi Petőfi Sándor gimnázium tanulója lett. Itt is érettségizett 1933-ban.
Mint a gimnázium legjobb szavalója, öt éri a tisztelet, hogy március 15.-én elszavalja a Nemzeti dalt a városi ünnepélyeken. Itt szereti meg a természetjárás mellett a sportolást, leginkább a futballt és az atlétikát, amit csákberényi lelkészként úgy saját, mint a gyülekezet gyerekeibe átplántálni igyekezett.
1933 őszétől a debreceni gróf Tisza István Egyetem hittudományi karának hallgatója. 1937-ben megszerzi segédlelkészi oklevelét és rá két évre, 1939-ben a papi oklevelet. 1943-ig segédlelkészként dolgozik különböző gyülekezetekben hosszabb-rövidebb ideig, éppen ott ahol, és akkor szükség mutatkozik.
Tiszaföldváron ismerkedik meg jövendő feleségével, a református vallású Sziki Máriával.
És így érkeztünk el 1943 márciusáig, amikor a Nagytiszteletű Szabó Gyula református lelkész megérkezik rengeteg hányattatások után Csákberénybe és megkezdi nyugdíjazásig tartó szolgálatát. A gyerekkori emlékek, a feledhetetlen tájak szeretete hozza vissza az Alföldről a Vértes hegyei közé.
Tiszteletes asszony is kerül a parókiára: házasságot köt Tiszaföldváron 1947. december 11-én Sziki Máriával. Négy gyermekük születik.
Akkurátus alapossággal, pontossággal jegyezte fel gyülekezetének fontosabb gyarapodásait:
 „1956-ban a nagyharang újra öntetése.
1956 villany bevezetése a lelkészlakásba.
1957 villany bevezetése a templomba.
1966 májusában a templom tatarozása.
1967 temetői ravatalozó épült
1969 temetői sírhely váltásának elkezdése.
1970 utcai betonjárda készítése a parókia előtt.
1971 mozaiklapokkal való lerakása a templomnak.
1982 új villámhárító felszerelés a templomra és a parókiára.”

Szerető családja körében a korán árvaságra jutott lelkipásztor megtalálta a nyugalmat, a békét a háborús évek tragédiái és megpróbáltatásai után. Az igazi otthont adó kis falu olyanná vált szívében mintha szülőfaluja lett volna, annyira kötődött hozzá, hogy elmenni onnan még „gondoltban se gondolta”.
Ezt a várva várt békét, nyugalmat, hamar megzavarta az új rendszer. Őnéki, mint a református egyház egyedüli képviselőjének, kellett elviselni a kommunista rezsim „manővereit”, a falu közéletéből való kiiktatására tett próbálkozásait. Ilyenek voltak a hittanra való beíratáskor a bányában dolgozó szülök fenyegetése az órabérek ezen alapon történő befagyasztása, az oda járó gyerekek csúfolása az iskolában, köztük saját gyermekei is.

Mint ismeretes, az 1848-as forradalom elfojtásakor Csákberény mindkét papját, a reformátust és a katolikust is kivégezték Haynau pribékjei. Ez egy bizonyos tradíciót szült a faluban: a két felekezet nem rivalizált, nem ellenségeskedett. Nem lehetett a két felekezetet „összeugrasztani”. A két vértanúról együtt emlékeztek meg, együtt vittek koszorúkat kivégzésük helyére. Így volt ez Szabó Gyula működése alatt is: úgy Vadas Pál, mint Hegyi Károly plébánosokkal szoros, baráti kapcsolatot tartott fenn, olyannyira, hogy a tatarozás idején, amikor a templom használhatatlan volt, az istentiszteletet a katolikus templomban tartották, ahol lányunokáját is keresztelte.

1986-ban bekövetkezett nyugdíjazása után is Csákberénybe maradt a család. Felesége, Mária asszony, jegyzetei szerint: „Költöztünk Isten segítségével, 1988. október 24-én Csákberény, Rákóczi út 13.”

A nyugalmas éveknek 1996. augusztus 5-én vége szakadt: Mária asszony agyvérzéssel kórházba kerül, 10-én meghal. 13-án, 74. születésnapján eltemeti Csákberényben.
Ekkor költözik el először a faluból kényszeredetten, betegsége miatt, lányához Székesfehérvárra, aki gondozza. 1998. december 18-án kórházba kerül, 1999. január 17-én megtér Gondviselőjéhez és január 21-én temetik. Temetését is Csákberényi földbe kérte, ahol három évvel korábban elhalálozott szeretett felesége „várta”. Így vált eggyé a csákberényi földdel, melynek lakóit oly lelkiismeretesen szolgálta, lelki gondozta igaz odaadással a már említett 43 éven keresztül, jóban-rosszban, nehéz és könnyebb időkben egyaránt. Emléke legyen áldott!

Pakodi Jánosné

1939. május 4-én született Budapesten, leánykori neve Heizer Mária. 1963. nyarán férjével, Szaniszló Jánossal költözött Csákberénybe a volt Kossuth utcai „TSZ házba”. Hat év múlva férjét elvesztette, így három gyermekét egyedül nevelő özvegyasszony lett.

1971-ben az óvodában kapott négy órás kisegítői állást. 1977-től aktív társadalmi munkát vállalt, mint Vöröskereszt tag, későbbiekben 1986-ban Vöröskereszt titkár. 1978-ban szívműtéten esett át és rokkant nyugdíjas lett.

Élete a faluéval teljesen egybe fonódott, nem volt olyan rendezvény, aminek szervezésében ne vett volna részt. Elhivatottságát bizonyítja, hogy adománygyűjtéssel és az adományok szétosztásával segített a rászorulókon. Az akkori orvosokkal karöltve szervezte a véradást, valamint szerepet vállalt az orvosi ellátás javításában. Ennek érdekében aktívan közreműködött urológiai, nőgyógyászati, csontritkulás, tüdőszűrés és látásvizsgálat szervezésében.  Segítette továbbá a Berény napok megszervezését, valamint a falunap sikeres lebonyolítását.

1991-ben a Művelődési Házban megnyitott Tájházhoz nyújtott segítséget, a húszas-harmincas évek ruháinak, valamint szoba, konyha felszerelésének összegyűjtésével. Önzetlenségét jól mutatja, hogy saját esküvői fátylát is felajánlotta, melyet azóta bekeretezve tud a nagyközönség a Petőfi utcába átköltözött Tájházban megtekinteni. Minden évben közösen megrendezték a farsangi bált, nőnapi bált, aminek bevételét a falu szépítésére, építésére fordítottak.

1996. augusztus 19-20. az első falunap megrendezésének dátuma, ami egybeesett a Vöröskereszt ötvenéves évfordulójával. A nyugdíjas klubban is aktívan közreműködött kirándulásokat, szakköröket szerveztek a résztvevőknek.

1997-ben vöröskeresztes munkájáért ezüst fokozatot kapott.

Időközben a Kossuth utcában a régi posta helyét megkapták az Önkormányzattól, ahol kialakításra került a Vöröskereszt irodája, amit a 2003-ban vettek birtokba. Itt tudták előkészíteni a véradásokat, szűrővizsgálatokat, valamint a ruhagyűjtést is itt bonyolították le.

Évről évre a szépkorúak napját főszervezőként a Vöröskereszt bonyolította le. Vöröskeresztes titkári évei alatt együtt dolgozott több orvossal, név szerint: Dr. Czeigler Mártával, Dr. Adamik Attilával, Dr. Csillag Mártával.

2001. májusában megkapta a Vöröskereszt arany fokozatú kitüntetését.

2003-tól kezdték kiépíteni a kapcsolatot a németországi vöröskeresztes szervezettel.

2005-benn súlyos beteg lett, majd ez év augusztusában a falunak tett önzetlen társadalmi munkájának elismeréséért Csákberény díszpolgári címével tüntették ki.

2005. szeptember 12-én örök álomra szenderült, nyughelye a Csákberényi temetőben található.

 

Takács Józsefné (sz.: Pánczél Ilona.)

Takács Józsefné 1939. augusztus 30-án született Csákberényben. Az általános iskola elvégzése után az állami erdőgazdálkodásnak dolgozott. Ezután a székesfehérvári köszörűgépgyárban rótta munkás éveit, ahol nehéz fizikai munkát végzett 45 éves koráig. Ekkor rokkant nyugdíjasként leszázalékolták. Sokáig kórházban betegeskedett.

Felépülése után aktívan vállalt szerepet a falu közéletében: a Vöröskereszt tagja, a református egyház presbitere, a Nyugdíjasklub vezetője lett. Több cikluson keresztül a Szociális és Egészségügyi Bizottságnak a tagja. Rendszeresen részt vett a képviselő testületi üléseken, mint tiszteletbeli tag. Az egyházi és falusi rendezvényeken, találkozókon képviselte falunkat.

16 évesen házasságot kötött Takács Józseffel. Férje 56 évesen lebénult, akit gondozásba vett, közel 11 évig ápolt. Szociális empátiája ezután sem lankadt. Szívéhez közel álltak az időskorúak, nagy szívvel látogatta őket otthonukban, kicsit beszélgetni, feldobni napjaikat.

Ica néni rendkívül élénk közösségi munkájáért, fenti tevékenységeiért érdemelte ki a díszpolgári címet, melyet 2006-ban vehetett át.

Hegyi Károly - Csákberény katolikus plébánosa 1966. és 1990 között

 

(1916. május 31. Rábacsanak – 1999. november 22. Székesfehérvár)

Hegyi Károly lazarista szerzetes Rábacsanakon született 1916. május 31-én. 1944. április 23-án szentelték pappá Szobon. Ugyanebben az évben a püspök szülőfaluja szomszédságába, Pásztoriba rendelte ki a plépános mellé segítségül. Kápláni munkásságát 1946-tól három éven keresztül Csepel-Királyerdőn folytatta, majd 1949-1955-ig átvette a lelkészi hivatalt. 

Fejér megyébe 1955-ben érkezett. Először Csabdin, 1962-től Vérteskozmán, végül 1966-tól Csákberényben folytatta papi hivatását.

Csákberényben 25 évig szolgát. Nemcsak az egész falu, hanem az egész község tiszteletét és elismerését kivívta. Különösen jelentős eredményeket ért el a helyi református egyházzal és más szervezetekkel korrekt, testvéri kapcsolat kialakításában. Egyik konkrét megnyilvánulása ennek az a segítőkészség, mikor megengedte a reformátusoknak, hogy a templomuk újjáépítési munkálatai idején a római katolikus templomban tartsák istentiszteleteiket.

Hegyi Károly egész életművéért a falu tisztelete és nagyrabecsülése megnyilvánulásaként elsőként vehette át díszpolgári címét községünkben. A Csákberény Község Díszpolgára kitüntető címet 1994. október 23-án ünnepi keretek között adták át a nyugalmazott plébánosnak az akkori Gereblyés László Művelődési Házban.

Hegyi Károly nyugalomba vonulása után 1990. október 10-én költözött Székesfehérvárra a papi otthonba, ahol haláláig élt.